Miskolc

Ez a város, hol születtem hajdanán,
Ez, ahol csüngtem minden almafán.
Ez a város, mit sokan csak gúnyolnak,
Ez, miről sok undorságot dúdolnak.

Ez a város, mi szívemnek a csücske,
Ez, mire sok-sok ember büszke.
Ez a város, hová mindig haza térek,
Ez, ahol majd öreg korban élek.

Ez a város, ahol valami sose fontos,
Ez, ahol nem bánjuk ki szerint mocskos.
Ez a város, hol oly nehezen élünk,
Ez, ahol mi senkitől sem félünk.

Ez a város, mitől sokan nagyon félnek,
Ez, amit oly sokan le is néznek.
Ez a város, mi tele van sok-sok széppel,
Ez, ahová nem juthatsz el hévvel.

Miskolc, a legszebb nevű város,
Miskolc, mi nem csak nekem bájos.
Miskolc, mit utál oly sok ember,
Miskolc, ide el kell jönnöd egyszer.

Család

Család! Ide mindig haza térhetsz,
Hol segítséget te is, akármikor kérhetsz.
Szeretet nyelvén beszéltek ti otthon,
S gondolkodtok sokat ugyan azon gondon.

Munka! Munka! Munka! Ez az ami bomlaszt,
Mert haza viszed azt, mi odabent nyomaszt.
Gyerekeken gondolkodni? Na azt nem is lehet,
Mert a munkának él az is, aki téged szeret.

Szabadidő? Nem is tudjuk, mit jelent,
De egy csöppet se aggódj, megkérdünk egy idegent.
Pihenés? Csak a gyengéknek való,
De van, hogy néha én leszek a legnagyobb csaló.

A tanulás fontosabb, mint az eddigi többi?
Miért is van ez vajon? Sokunkat ez gyötri.
Suliba járni vajon miért kötelező?
Hogy többre vihesse, aki törekedő.

Barátságok ezrei szövődhetnek ottan.
Megértetted vajon a suli okát mostan?
Barátok vagytok ti is egy sulis társsal?
Egymáshoz vagytok kötve vajon egy lánccal?

Könyveket is együtt vesztek? Vagy netán külön?
Vagy azért vesztek könyvet, hogy menőnek tűnjön?
Olvasás helyett csak a sarokban landol?
Te meg mint aki jól tette dolgát, nyugodtan alszol?

De, állj! Zene szól már a fülemben,
S keresem a választ minden egyes ütemben.
Életem is rááldoznám, ha haza térhetnék,
Ha a családommal végre együtt is élhetnék.

Egy ember gyötrelmei

Gyűlölet van bennem, hisz már mindenkit utálok,
Mert azt hiszik páran, hogy mögöttük dumálok.
Fájdalommal teli van már az én szívem is sajna.
Ó, Uram! Bárcsak mindenki békén hagyna!

Magánnyal teli tölteném most napjaim,
Ne keressen senki, csak a közeli spanjaim.
Ürességet érzek mélyen most legbelül,
Bár jöhetne valaki, ki engem már megbecsül.

Szeretet bennem még sohase volt eddig,
Beszélgetés után nem jutottunk tettig.
Önfeláldozás árán már lenne egy pár csajom,
De köszönöm nektek, van már elég bajom.

Kétségbeesés közepette próbálok rájönni,
Hogy ki lesz képes a nagy falat végre át is törni?
Gyötrelem helyett inkább a jókedv látszik rajtam,
Köszönöm nektek, lassan meg is haltam.

Kín után kín ér és nem tudom mi az oka,
A szívem után fáj még két térdem, s egy boka.
Szenvedésből most már kijutott egy kevés,
De zárom már soraim, hisz lassan újra kelés.

Óda

Egy gyönyörű leányzó, kire most leltem,
A képeit nézvén rögtön meg is vesztem.
Szemeibe nézve elolvadtam rögtön,
Akárhogy kerestem, nincs ilyen a Földön.

Rábukkantam végre egy gyönyörű lányra,
S mosollyal fekszem azóta az ágyra.
Hosszúkás haja, mi beteríti arcát,
Nem tudom nem lesni, a tökéletes ajkát.

De állj! Van e itt bukkanó?
Hiába kutatok, ez a lány bomba jó.
Arcán a mosoly annyira aranyos,
Ha csak meglátom rajta, én leszek zavaros.

Mit mondhatnék még ezek után néked?
Remélem érzed, hogy sokat lesem képed.
Hogy szóba álltál velem, azt külön köszönöm,
Az ünnepek alatt ez lett a legnagyobb örömöm.

Versemet zárván még egyszer leírnám,
Hogy az ajtómat néked szívesen kinyitnám.
Egy csoda szép leányzó, kire ha ránézel,
Egyesülni tudsz a törékeny lelkével.

Ünnepek között

Polcaimat rendezgetem, mikor azt veszem észre,
Hogy a sok dolog miatt nem is végzek délre.
Angyalokat kérek meg, hogy segítsenek nékem,
Ne tegyenek mást ők, csak ürítsék le székem.

Ventillálni kezdek, s meg is nyugszom közben,
Nem beszélünk semmit, csak dolgozunk itt csöndben.
Leesik az állam, hisz nagyon gyorsak voltunk,
Időm is maradt, így egy pezsgőt is kibontunk.

Bögre kerül elő, mert más poharam nincsen,
Mindenkinek szólak: Hogyha elég, intsen.
Koronáznak most engemet, én lettem a király,
De nemet mondok erre, s elindul egy viszály.

Húrokat pengetek és eljátszok egy nótát,
De ha tovább motyotyognak elfoglalom Rómát.
Kürtömnek a hangja harsog fel az éjben,
Most szóltak éppen, hogy nincs már dolgom délben.

Fényes kis cipőmet vissza le is veszem,
S a reggelimet délben végre meg is eszem.
Elhalkul most minden. Elment már mindenki.
Elköszönök én is, megyek most pihenni.

Az álnok ember

Gyűlöletet érzek mélyen most magamban,
Mert csalódnom kellett egy újabb alakban.
Álnoksággal tele volt, de játszotta a jót,
Használt is rendesen minden kedves szót.

Szeretetet sugallt, nem vártam tőle,
Hogy miatta fogok lefeküdni bőgve.
Őszinteség viszont egy csöpp se volt benne,
Egy normális ember ilyet sose tenne.

Öröm volt számomra a temérdek pillanat,
Mit számunkra hozott alkony és pirkadat.
Hiúság jelét nem is láttam rajta,
Csak hízelgő szavakat szólott az ő ajka.

Könnyes már a szemem, elfogyott a zsepim,
Nem volt már nekem rajta kívül semmim.
Dühös vagyok nagyon, hogy én neki hittem,
De ő volt számomra a legféltettebb kincsem.

Fiatalság bolondság, tartja a mondás,
De nem ő volt számomra a legnagyobb botlás.
Romantika hegyét zúdította én rám,
Tanuljatok ebből, ez volt az én példám.

Magány

Csend! Nyugalom és béke,
Oh, mit meg nem adnék néha érte.
Magány! Mikor senki sem zavar,
Nem lesz benne részem egy hamar.

Aj! Milyen sok rágalom,
Számomra ez hatalmas fájdalom.
Fáj, de csak hallgatok némán!
Nem szólok, hisz nem figyelnek én rám.

A pillanat, mikor üldögélsz egy tónál,
S a csend többet ér ezernyi szónál.
Rádöbbensz egyből, hogy csakis erre vársz,
S nem is kell senki, csak egy lelki társ.

De kinyitod szemed, s a valóságba repülsz,
A munkádba pedig újra belemerülsz.
Próbálod túl élni és minden mást kizárni,
De félre teszel mindent, nem bírod csinálni.

Nőnap

Március elején ünnepeljük őket,
De tegye fel a kezét, ki érti is a nőket.
Nem tudjuk érteni, de nem is ez a dolgunk,
Hanem szeressük, kit idegesíteni szoktunk.

Március elején most ünnepeljük őket,
S tisztelje mindenki, a csodálatos nőket.
Nélkülük mi lenne? Milyen lenne élni?
Meddig bírná egyedül a sok erős férfi?

Tisztelje mindenki, becsüljük meg őket,
S ünnepeljük együtt a csodálatos nőket.
Kik nélkül az élet, nagyon nehéz lenne,
Ha elromlik valami, együtt hozzuk rendbe.

Mindenki tisztelje, s becsüljétek őket,
S óvjuk meg együtt a törékeny nőket.
Arra kérlek titteket, ne csak egy nap tegyük,
Hanem minden nap ápoljuk, a törékeny lelkük.